8. Magyaros

Sziasztok! Megint én hozom a fejezetet, mert Bri-nek akadt egy kis nehézsége az írással. Amint tudja, hozza a saját részét, addig is egy kis türelmet kérünk tőletek, és néhány bátorító véleményt;)) 

Ui.: Bri, köszönöm a segítséget!:))

Naomi

Nincs őszintébb szeretet,
mint az étel szeretete.

'Alig várom a pénteket. De komolyan. Miért nem írsz vissza? Kíváncsi vagyok mitől vagy ilyen elfoglalt... De komolyan. Biztos nem érsz rá hamarabb? Marhára meg akarlak már ismerni. Josh' 

Szemforgatva olvastam a kijelzőn álló sorokat, aztán unottan hajítottam az ágyamra a telefont. Elvettem a komódon várakozó öngyújtót, és dobozt, aztán az erkélyre lépve hanyagul rágyújtottam. A bentről szóló halk rockballada megnyugtatott, ellazított, de ezt az euforikus állapotot nem élvezhettem sokáig. Ricsi hangosan röhögve lépett be a lakosztály ajtaján, és beletelt pár percbe, míg lenyugodott annyira, hogy ki tudjon nyögni egy rövid köszönést. 

-Szia - köszönt, amint ellazította a rekeszizmait. 

-Szia - vigyorogtam. Már azt is vicces volt látni, ahogy ő röhögött, ezért nem volt kedvem meghallgatni mi is lehet ennyire humoros. Meg akartam kímélni a hasizmaim. - Kérsz kaját? 

-Igen. Deh.... Még mielőtt nekiállsz bármit is csinálni, mutatnom kell neked valamit. 

-Mit? - nyomtam el a cigit, és léptem be a szobába. 

-Azt majd meglátod. Gyere - biccentett. Utána kellett sietnem, mert mire felvettem a cipőmet, és a telefonom, már régen a lift előtt várakozott. 

-Mi ilyen sietős? - néztem rá homlok ráncolva. 

-Semmi. De látni akarom az arcod - húzódott fölényes vigyor az arcára. 

-Gonosz! 

-Dehogy vagyok gonosz, egyszerűen a meglepetés az meglepetés. Na - húzta ki magát dacosan. - Szevasz - biccentett a hátam mögé valakinek, de mire én megfordultam, már nem volt ott, csak Bronson lakosztályának ajtaja záródott, jelezve, hogy valaki tényleg ott volt. 

A telefonom hangosan felberregett a zsebemben, én pedig ijedten ugrottam egyet. Előkaptam, hogy ki az, de dühösen vettem tudomásul, hogy megint Josh az. Biztos, hogy a srác nem fogott meg - fújtattam. 

-Ki az? - kérdezte Ricsi. 

-Akivel pénteken randim lesz. Óránként ír egy rohadt sms-t, de még egyikre sem válaszoltam - forgattam a szemem. - De ha felhív, te veszed fel! 

-Na azt lesheted! - visszakozott azonnal. - Nem vagyok meleg, hogy a te klienseiddel csevegjek! Oldd meg magad! 

-Igazán köszönöm, igazi barát vagy - gúnyolódtam. 

-Tudod, ilyen kedves mosollyal az embernek csak igazi barátai lehetnek - kuncogott mögöttem egy halványan ismerős hang. Robert kesze-kusza tincsei túrva nézett rám, elég derűs arckifejezéssel. 

-Ugyan Robert, neked is vannak érdekes mimikáid - intette le a mellette álló Kristen. 

Robert csak gyorsan vállat vont, ahelyett, hogy válaszolt volna valamit. - Merre mentek?

-Igen. Erre én is kíváncsi vagyok - néztem kíváncsian Ricsire, aki közben belépett a liftbe.

-Megmondtam, hogy meglepetés. Nem mondom el, úgyhogy ne faggass! - dorgált meg. 

-Jól van már! - fontam össze a karom durcásan a mellkasom előtt. 

-Oh my God! - húzódott széles vigyor az arcomra, ahogy elolvastam a cirádás, világító betűkkel kirakott étteremnevet a főutca egyik boltja felett. Magyaros Étterem - már igazán jól esett volna egy jó kis székelykáposzta, vagy valami hasonló, valami, ami igazán magyaros. 

-Tudtam, hogy tetszeni fog - tette a hátam közepére a kezét, hogy maga előtt terelve engedhessen előre. Odabent egy kellemes hangulatú, családias benyomást keltő étterem fogadott minket. A falak világosbarnában játszottak, mindenhol sötétbarna teakfa-asztalok, hozzáillő székekkel, és világos asztalterítővel, általában négy személyre szabva, de a túlsó falnál állt egy hosszú asztal, ahol nyilván a nagyobb társaságok kapnak helyet, ma viszont egyetlen kis apró táblácska állt rajta; Foglalt. Hátul egy dupla szárnyú ajtó kivezetett a teraszra, ahol nyilván még több asztal sorakozott. De eszem ágában sem volt kilépni a szürke égbolt alá, ahonnan alig két másodperce léptem be. 

A teremben itt-ott hatalmas növények tették tiszteletüket, enyhe mediterrán-hatást okozva az étteremben, ami nem igazán illett a magyaros étteremhez, de azért kellemes hangulatú volt, és tetszett. 

Egy hosszú, fekete bárpult ívelt a bejárati ajtótól jobbra, előtte bárszékek sorakoztak, mögötte  pedig egy pultos srác sürgölődött. A mögötte lévő falon egy hatalmas torzítótükör előtt poharak lógtak, üdítők sorakoztak, illetve néhány szekrény állt, amik körülbelül csípőig érhettek. A pulton ott állt a kassza, és a fekete pult mögött egy másik pult húzódott, kicsit lejjebb, ahol ő, és a pincérek dolgoztak. 

A levegőben csupa magyaros étel illata keveredett, én pedig hirtelen nem tudtam mit is kérjek. Automatikus elkezdtem felismergetni az illatokat. Mindig ezt csináltam otthon is; mikor szóltak, hogy vacsora, először felismertem, hogy mi a kaja, aztán eldöntöttem hogy kérek e. A gomba és a máj szagát messziről felismertem; feláll tőle a szőr a hátamon. Utálom. 

-Imádlak! Köszönöm, köszönöm, köszönöm! - lelkendeztem, mikor leültem az egyik asztalhoz. 

-Semmiség - legyintett. 

-Akkor is köszönöm!

-Jó napot, mit hozhatok? - lépett mellénk a pincérsrác, aki hála Istennek magyarul szólalt meg. Nem tartózkodtunk régen az Államokban, de kezdett hiányozni a magyar beszéd. 

-Én egy nagyadag székelykáposztát kérek, és külön kérem a tejfölt, én szeretném rárakni - vigyorogtam mint egy két éves. 

-Én egy tányér gulyáslevest kérek - biccentett Ricsi, visszacsúsztatva az étlapot. A pincér oda se figyelve emelte fel a vékonyka könyvet. 

-Inni mit hozhatok? - kérdezte. 

-Nekem jó a Coca Cola - legyintettem, kényelmesen hátradőlve a székben. 

-Nekem is. 

-Jajj, ez most jól esett! - léptem ki elégedett vigyorral a kivilágított utcára. A kezemben ott volt a kis műanyag doboz az ételem maradékával. 

-Nekem is - helyeselt Ricsi. Lassú, andalgó léptekkel indultunk vissza a szállodába, ahonnan autó nélkül közelítettük meg az éttermet. Hiba volt. 

-Elnézést, Gabi! Feltehetnék pár kérdést a Seventeen magazin egyik cikkéhez? - lépett mellém egy riporter. Nyomában ott loholt az operatőre, aki most a szokásos, több tonnás csodamasina helyett, egy egyszerű halandók számára is kezelhető kamerát szorongatott. A lángos képű fickó zavartan szorongatott egy noteszt, és egy tollat, miközben azt a pár szál haját igazgatta, amit a homlokára simított. Guszta - gondoltam nagyot nyelve. 

-Persze - vettem elő a ritkán használatos, bájolgó énem. Nyomós ok kellett ahhoz, hogy én bárkivel bájologjak, és ez az ok ebben az esetben a Summit Entertainment által küldött levélben foglaltak. "..., és nyomósan megkérjük a tisztelt nyertest, hogy NE keltse rossz hírét a készülő produkciónak SEMMILYEN formában." 

-Hogy érzik magukat a forgatáson? - hangzott az első kérdés.

-Nagyon jól érezzük magunkat, hangulatos, és.... szóval jól - nevettem el a végét. 

-Oké, rendben - nevetett velem a riporter is. Még gusztább - gondoltam elkínzottan. - Vannak már olyan emlékek, amik örökre megmaradnak bennetek? 

-Öö... Én már nagyon régen... Fúú, talán tizennégy-tizenöt éves lehettem, amikor elkezdtem úgy komolyabban venni az angol tanulást. Előtte csak a szüleim traktálása miatt tanultam, de akkor kezdtünk el úgy tanulni, hogy nehézséget okozott, és körülbelül akkor tört ki rajtam az Amerika láz is... Azóta minden álmom az volt, hogy legalább pár napra eljussak ide, és hogy valamennyit eltölthessek itt, szóval nekem onnantól kezdve, hogy leszálltunk a gépről, ez az egész egy valóra vált álom, és most nem nyálas akarok lenni. De tényleg mindig ezt akartam, és ezt szerintem Ricsi is alá tudja támasztani - fordultam az említett felé. 

-Igen, ez tényleg igaz. Egy ideig amerikai zászló volt a szobája ajtaján - nevetett. - Sokszor angolul társalogtunk, csak úgy poénból. Külön számlát nyitott az Amerika-álomnak - bökdösött. 

-Volt vagy van köztetek valami? - kérdezett a riporter újra. 

-Nem - feleltük egyszerre, amin megint elkezdtünk röhögni. 

-Van valami, amit mindenképpen szeretnétek megcsinálni, megnézni amíg itt vagytok? 

-Egyszer megkérdezte egy ismerősöm, még ugyanakkor, tizenhárom-tizennégy éves koromban, hogy mi akarok lenni, ha nagy leszek. Én csak annyit mondtam, hogy amerikai. Ők akkor nevettek, de én még ma is tartom ezt. Itt csak élni akarom az életem amíg itt vagyok. Aztán hazamegyek és ágyő! Nekünk most mennünk kell. Viszlát! - búcsúztam még mindig vigyorogva. 

Másnap kissé kótyagosan keltem, elég későre (vagy inkább korán volt az már?) járt már, amikor ágyba keveredtem. Elég nehezen ment a reggeli készülődés, de végül sikerült összekapnom magam annyira, hogy a szemem nyitva tudjam tartani. 

-Reggelt - vakargattam a fejem, mikor kiléptem a szobámból. 

-Reggelt - nyomott a kezembe Ricsi egy kicsi termoszt, amiben még gőzölgött a kávé. - Menjünk, mert sose érünk oda - ásította. 

-Ahogy gondolod - vontam vállat. A lift előtt állva Alex mellénk csapódott, és egy gyors 'Jó reggelt' köszöntéssel Ricsihez fordult. Ők ketten beszélgettek, én viszont csendben elmerültem a gondolataimban, vagy egyszerűen belefeledkeztem a fülemben üvöltő zenék lágy hangjainak. 

-Héé - bökdösött meg az előcsarnokban Ricsi. Kérdőn emeltem rá a tekintetem, de ő csak a recepció felé biccentett. Kihúztam a fülemből a fülest, és kíváncsian léptem oda a csinos, fiatal nőhöz, aki széles, hófehér vigyorral várt. 

-Jó reggelt, ezt önnek hozták - tolt elém, egy szépen kötözött vörös rózsacsokrot. 

-Ööö... Biztos ebben? - kérdeztem kissé furcsán méregetve a csokrot. 

-Ön Gabriella Tailor, nem? - kérdezte a nő, nagyra nyílt kék szemekkel. 

-De. De, én vagyok - bólogattam. - Köszönöm - indultam el a fiúk felé. Ricsi majd megveszett a kíváncsiságtól és a visszafojtott röhögéstől, Alex szeme szintén kíváncsi volt, de a megszokott éles metszése, és gyilkolni kész jelleme megmaradt. 

-Kitől kaptad azt a gazt? - kérdezte Ricsi, hangja el-el csuklott a röhögéstől. 

-Ööö... - hebegtem. Addig nézegettem, míg találtam egy apró kártyát. - Valakitől, akinek a feje szerintem szépen át lesz plasztikázva - futottam át a sorokat. 

'De komolyan. Nem tudnád szabaddá tenni a mai napod? Hívj fel. Josh'

Odakint az első kukába belehajítottam azt az erdő méretű gyomot, zsebre vágtam a kártyát, és beültem a kocsiba.