1. Érkezés

Hellóka!

Hoztam is az első fejezetet, ami remélhetőleg elnyeri a tetszéseteket, hogy aztán tovább tartsatok velünk Gabriella életében... ;)

Xoxo.Bri.

1. Érkezés

Az igazi honvágyat igazi
hazánk után meg kell őriznünk,
hogy ezt semmi és senki ne tudj
 kioltani vagy megrontani bennünk.

Aggódva vizslattam Ricsi arcát miután átjutottunk a tapizó biztonsági őrök és a lökdösődő, egymásra taposó emberek között, akik egyre sietősebben igyekeztek a dolgukra, ahogyan a percek teltek. Negyed óra volt felszállásig, s ez a tény barátomat egyre inkább kikészítette. Fogalmam sem volt róla, hogy nem bírja a repülést. Soha nem mondta.

- Minden rendben? – kérdeztem jobban felé fordulva óvatosan simogatva vállát, sápadt arca elgyötört volt, mint aki mindjárt kidekorálja az előtte lévő ülést. Mindenki érdekében reméltem, hogy nem fogja megtenni...

- Persze, mindig ez van – legyintett megjátszott könnyedséggel. – Jobban leszek, csak egy kis idő kell – tette még hozzá, majd ahogy lenyugodott a körülöttünk lévő világ valóban kezdett jobban lenni, bár ujjai még mindig görcsösen markolták a karfát.

A felszállást követően Ricsi inkább a zenéibe feledkezett és lehunyt szempillákkal próbált meditálni, míg én inkább az ablakon bámultam ki, majd neki estem pár magazinnak, amit magammal hoztam, s a stewardesek adtak.

Hamar meguntam a sorokat, másról sem volt szó csak a valóvilágról, legalábbis a magyar újságokban. A külföldi a twilighttól hemzsegett, Adam Lamberttől és még sorolhatnám. Semmi extra; csak a sztárvilág.

Xoxo.

- Oké, és most? – kérdezte hosszú idő után Ricsi, mikor végre újra szilárd talajon voltunk, s próbáltunk ellenállni a tömeg sodrásának. Egyelőre tanácstalanul ácsorogtam és próbáltam átlátni a sárga taxi tengereken egy fekete mercedest keresve, de nem nagyon akart sikerülni. Alig láttam át a tömegen, pedig még a magassarkúm is adott pár centi előnyt. Hasztalan.

- Te vagy a langaléta! – rivalltam rá érezve magamon várakozó pillantását. – Keress egy fekete mercedest! – adtam utasításba, mire csak horkantott egyet, s kiegyenesedve látszólag meg is találta azt, mert megragadta a kezem és szinte kivonszolt a tömeg fogságából.

Egy halványlila kosztümbe öltözött nő ácsorgott a kocsi mellett, barna haja kócosan, mégis rendezetten omlott szép vonású arca köré, barna szemeit hosszú szempillák keretezték. Egyik kezében egy fehér telefon volt, amin türelmetlenül pötyögött, majd tekintete felületesen végig futott a tömegen, s vissza a készülékre, majd ledermedve újra fel nézett. Egyenesen ránk.

Arca megkönnyebbült, s felsóhajtva a telefont zsebre vágta és elindult felénk, szájfényes ajkain kedves mosoly jelent meg, ahogy megállt előttünk és kezet nyújtott;

- Örülök, hogy épségben megérkeztetek, remélem jól telt az út. Bocsánat, hogy ilyen nehéz volt megtalálni minket, de csúcsforgalom van... – magyarázta. – Karen Smith vagyok, mi már beszéltünk – rázott kezet velem, majd barátom felé fordult. – És gondolom te lennél a kísérő.

- Richárd Horváth – fogtak kezet, a nő kissé elakadt a Horváth néven.

- Rendben, akkor gyertek; megmutatom a szállásotokat, aztán még megbeszéljük a részleteket – magyarázta, mire mi engedelmesen bólintottunk és tehetetlenül hagytuk, hogy a sofőr alig két perc alatt bepakoljon a csomagtartóba, míg minket a hátsó ülésre tessékeltek.

- Múltkor a telefonban eléggé meglepettnek tűnél...nem nagyon reménykedtél benne, hogy valóban megnyered ezt az utat... – tapogatózott Karen pár perc múlva az egyik piros lámpánál.

- Nos, valóban, ugyanis semmi ilyesmi nem jelentkeztem – bólintottam. – És máig nem tudom, hogy ez hogyan sikerült... – ráztam meg a fejem.

- Nekem lenne egy tippem – szólalt meg Ricsi magyarul, ajkain visszafojtott mosollyal.

- Mi az? – néztem rá, nem törődve a két értetlen tekintettel az első ülésen.

- Anna születésnapja – vigyorgott sokat mondóan. – Én mondtam, hogy túl sokat ittatok, de ti...szokás szerint nem hallgattatok rám, aztán az lett a vége, hogy jelentkeztél erre a szarra, és persze, hogy nem emlékszel rá... amennyit ittál csoda, hogy az agysejtjeid épek, habár... – piszkálódott, mire morgolódva vállba ütöttem, de nem különösebben fájt neki, így csak tovább kacarászott.

- A francba! – fújtattam, majd észrevéve Karen egyre bizarrabb arcvonásait vissza varázsoltam kedvesebb arckifejezésem és magyarázkodni kezdtem, immár angolul;

- Bocsánat, szóval ha jól tudom a barátaim ezt meglepetésnek szánták számomra, annyira eltitkolták, hogy aztán ők maguk is elfelejtették – kacarásztam szórakozottan vállat vonva. Kegyes hazugság. Azért mégsem mondhatom azt, hogy seggrészegen jelentkeztem egy olyan játékra, amire mások akár ölnének is.

- Ez kedves, igazán szerencsés – mosolygott Karen; tényleg azt hitte, hogy ez mekkora kiváltság lehet. Látni a az alkonyat sztárokat élőben, testközelről...ugyan már! Lehetnek híresek, gazdagok, de a vécé papír nekik is vécé papír... Bár azért elismerem; egy Kellant Lutz -féle testfelépítés mégsem ugyan olyan a tévében és élőben...

- Megjöttünk – újságolta Karen, majd ahogy az autó megállt ő ki is pattant, s a hotelből már egyből ki is jött két megtermett férfi, akik se szó, se beszéd a csomagtartóhoz léptek és követtek minket, vagyis inkább Karent; mi azt sem tudtuk merre megyünk.

- Azért elismerésem, jól ki tettek magukért – mondta magyarul Ricsi folyamatosan a hotel halvány bézs falain, aranyozott mintáin, és gyönyörű bútorain jártatva a tekintetét. Valóban; elképesztő volt a látvány. Na, ez öt csillagos szálloda!

- Erre! – intett Karen mosolyogva, mikor a liftből vissza nézve észre vette, hogy egy kicsit lemaradtunk. – Két egymás melletti szobát kértünk, mindegyiknek van saját fürdőszobája és gyönyörű a kilátás.

- Köszönjük – mondtuk egyszerre, majd kiszállva a liftből ismét követtük a nőt, aki végül benyitott a lakosztályunkba.

A szoba elképesztően gyönyörű volt. Halványsárga falak, melyeken színhez illő nonfiguratív képek díszelegtek, hatalmas ágy egy bézsszínű takaróval és barna-vajszínű bútorok. A kilátás valóban csodás volt, gyönyörű rálátás a városra, ráadásul egy erkélyről, ahol nyugodtam rágyújthattam. Legalább Karen szerint. 

- Akkor most magatokra hagylak benneteket, kettőkor találkozzunk a hotel étterménél – mondta, majd gyors búcsúzással eltűnt, így nyugodtan kipakolhattunk a bőröndjeinkből.

- Olyan fura, nem? – kérdezte Ricsi, a szobáink egymásra nyíltak, így nem okozott gondot a kommunikáció. – Itt még a levegő is más.

- De szokható nem? Úgy értem elég sok időt leszünk itt... Kibírod? – kérdeztem.

- Miért ne bírnám? – horkantott, de kissé hamis volt eme könnyedsége. Nyílt titok volt, hogy Ricsi elég nagy hazafi tud lenni, tudtam, hogy már most hiányzik neki Pécs és az otthoniak.

- Tudod te jól mire gondolok – sóhajtottam becsukva a komód fiókját. – Köszönöm, hogy eljöttél velem – mondta végül, nem volt erősségem az érzelgősség, ahogyan anyám is mindig mondta; olyan vagyok akár egy egyszemélyes őrség, olyannyira védem magam az érzelmektől meg a sérülésektől, hogy az szinte már lehetetlenségnek tűnik.

- Ugyan csajszi – nevetett, tudta, hogy ez nehéz nekem és ő sem volt az az érzelgős típus. Szerencsére. – Inkább itt van – dobta nekem a cigis dobozt. – Kezdesz bekattanni – nevetett.

- Ha-ha-ha – gúnyolódtam, de azért elfogadtam, s már ki is álltam az erkélyre, hogy magamba szívjam a szmog és a zöld pallmall mentolos aromáját.

- Tényleg nehezedre esne, ha leszoknál? – kérdezte könyörgően. – Borzasztó látni egy ilyen bombázó lányt azzal a hülyeséggel a kezében – nyafogott, mire csak ráfújtam a füstöt, s elnyomva a csikket magammal húztam a fiút, hogy még időben leérjünk az étterembe. Nem szerettem volna elkésni már egyből az első megbeszélésről. Faragatlanság lenne, majd úgyis lesz idejük megtudni és megszokni, hogy micsoda botrányos késéseket is tudok én összehozni...

Az étterem vagyis inkább kávézó barátságos volt és gyors, alig kértük ki a három kávét azok már rá három percre fel is szolgálták azt. 

- Szóval? Hogy tetszik eddig a hely? – kérdezte Karen csevegősen, szimpatikus volt, tudtam, hogy nagy eséllyel jóban leszek vele.

- Tetszik, jó hely – válaszolta helyettem is Ricsi, miután nagyot kortyolt a kávéjából, meg sem érezte annak forróságát; néha kezdem azt hinni, hogy egy bádogemberrel van dolgom...

- Remek, akkor ha ezt megittuk irány a forgatás; elvégre mégis csak azért jöttetek – nevetett szórakozottan két korty között. Ricsivel csak összenéztünk, majd végül bólintottunk. Ahogy gondolja, ő a főszervező.

Xoxo.

Zavartan ácsorogtam Ricsi és Karen között, miközben a nő lelkesen mutatta be a vámpír családot, a farkasok elvileg a szomszéd épületben edzettek.

- Drágáim, ők itt Gabriella Tailor és Richárd Horváth, a szerencsés nyertesek!

- Helló, örülünk, hogy megérkeztetek – mosolygott Rob beletúrva Edwardosan beállított hajába, mire a háttérben a fodrász egy szúrós pillantással jutalmazta. – Rob vagyok – nyújtott kezet, majd bemutatta a többieket is, akikkel mind kezet fogtam.

Kellan hatalmas tenyerében eltűnt az én apró kezem, amin látszólag jót derült. Hirtelenjében inkább Emmett ugrott be róla, de hát azt sem tudtam milyen az igazi Kellan...majd most megtudom. Remélhetőleg...

- A többiek az edző teremben vannak, essünk túl azon is – mondta Karen intve egyet nekünk, s mi ismét engedelmesen hallgattunk a nőre és követtük őt a jó kedvű nevetések felé.