19. Üzenetek

Sziasztok! Remélem tetszeni fog, és csak kellemes olvasást tudok kívánni hozzá:) Kaphatok pár komit?:)) 

Shyla

Percekig csak álltam ott egyedül, időközben újra rágyújtottam. Hogy viselik el ezt az őrületet? Egyik lábamról a másikra álltam, miközben a hátam mögül kiszűrődő hangok egyértelműen Alex nevét hangoztatták és egyre hangosodtak. Nagyot sóhajtva próbáltam meggyőzni magam, hogy nem csináltam baromságot. A csikket idegesen nyomtam el, majd határozottan elindultam vissza az épületbe, ám már az ajtónál Karenbe ütköztem. Úgy tűnik nem kerülte el a figyelmét, hogy beszéltem. Ez a nő mindenhol ott van?

- Óh, szia, azt hittem, hogy Alex jön.. Nemsokára jelenése van Bronsonnal... - belepillantott a jegyzeteibe. - … és Julia-val! Remélem lenyugodott már.. Nem tenne jót mos egy botrány... - fecsegett. Na ne.. Tipikusan a dumálok, ha ideges vagyok típus?

- Alex nem jön! - nyögtem ki nagy nehezen, de arcomról semmit nem tudott leolvasni. Na most elállt a szavad, mi? - röhögtem magamban a hápogásán.

- Mi az, hogy nem jön??? - sikította teli torokból, a kint ácsorgók egy emberként fordultak felénk és értetlenül nézték a jelenetet. - Hová ment? Ki engedte egyáltalán el? - özönlöttek felém a kérdések.

- Azt hiszem, hogy ezt nem itt kellene megbeszélnünk... - utaltam a körénk gyűlő nézőközönségre és az egyik üres szoba felé indultam. Nem akartam az átlagosnál nagyobb hírverést kelteni, így is róla cikkeznek.

Mint az később kiderült, épp a dohányzóba érkeztem. Mekkora mák, hogy ezt is megtaláltam.. Komolyan. Ezért cidriztem én kint?

- Hol van Alex? - zökkentett ki újra Karen.

- Azonnal el kellett utaznia. Családi vészhelyzet – nyomtam meg a családi szót, éreztetve ezzel, hogy ebben nem igazán kellene vájkálnia. Nem vette a lapot. Természetesen azonnal tudni akarta, hogy miről van szó, nem elégedett meg a hír egy csöppnyi részletével. Neki az egész kellett. Szépen, tőmondatokban felvázoltam a helyzetet, nem akartam se többet, se kevesebbet mondani annál, amit tudok.

Karen egyre többször nézte az óráját, látszólag nem tudta, hogy mihez is kezdjen most. Húznia kellett az időt valamivel, feltett szándéka volt visszahívni Alexet. Abszolút nem érdekelték a történtek, a programot megtorpedózták, innentől kezdve új forgatókönyv lép életbe, de az istenért se akarta végre elkezdeni a szervezkedést.

- Én mondtam neki, hogy menjen! - zártam rövidre. - Nyugodtan hazaküldhetsz, teljesen hidegen hagy, mindaddig, amíg nem túrsz bele, a már így is eléggé felbolydult életükbe. A fia ügyét a válás nem könnyíti meg, tudom, én is tapasztaltam. Ne állíts elé még több akadályt, mert képes és szerződést bont – vonultam ki az ajtón. Bár nem akartam, a beszélgetésünknek mégis volt néhány fültanúja. Ha ezt lehozza a sajtó, Alex kinyír engem...

Nem igazán voltam kíváncsi a fejleményekre, Karen nem béna, megoldja valahogy. Sietős léptekkel vonultam a kijárat felé, nem vágytam a nyüzsgésre, itt pedig akkora hangzavar volt, lassan fesztiválhangulatnak mondható, tekintve, hogy a színpadon váltás következett. Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy Alex helyett Boo-t szuszakolták fel a színpadra, aztán kifordultam az ajtón. Ütemesen lépkedtem, mintha csak dallamra tenném, minél távolabb értem a sajtótájékoztatótól, annál inkább oldódott a hangulatom. Útközben megejtettem egy kávézást is, közben arra lettem figyelmes, hogy két-három ember követ. Az egyiknél fényképező volt... Mégis mire számítanak? Alex azért tűnt el, mert velem fog találkozni? Vagy a csókjelenetünk óta én is celeb vagyok, akit paparazzik követnek?

- Takarodjatok már, baszki! - mordultam rájuk magyarul, aztán mérgesen a hajamba túrtam és próbáltam nem tudomást venni róluk. A szállodába érve próbáltam lekötni magam. Megnéztem az e-mailjeimet, volt egy vagonnal. Naná, hogy a sztárpletykák otthonra is eljutottak.. Hát akkor nesztek, higgyetek amit akartok – azzal töröltem a számon kérő leveleimet. Egyből kevesebb olvasatlanom volt. A többire már időt se szántam. A feladó alapján szortíroztam őket. Nem is volt nagy feladat, sőt, válaszolnom egyáltalán nem is kellett. Micsoda mázli.

Már javában a vége felé közeledett a délután, mikor a telefonom rezgése zavart meg a filmnézésben.

- A francnak kell már megint kavarnod... Hol vagy? - kérdezte flegmán Ricsi.

- A szállóban.. Mennyire nagy a gáz? - egyenes választ vártam.

- Maradunk és az állása is megmarad... Mondd, te tényleg képes lettél volna most pakolni és menni?

- Akár... - hagytam annyiban. Igazából rohadtul nem tudtam mit akarok. De az tény, hogy megkedveltem az egész bagázst.

- Nem vagy százas...

- Pont ezt mondtam Alexnek.. - nevettem fel, aztán letettem a telefont.

A konyhában hipergyorsan összetákoltam magamnak egy szendvicset, aztán újra elkényelmesedtem a kanapén és folytattam a filmet. Nem nagyon érdekelt, de lusta voltam felkelni és elmenni az asztalig, hogy csatornát tudjak váltani, innen meg nem értem el a távkapcsot, úgyhogy sok választásom nem maradt.

Hirtelen arra eszméltem, hogy valaki a vállamat rázogatja, de mivel nem voltam hajlandó megmoccanni, a hang tulajdonosa ülő helyzetbe ráncigált a kanapén, aztán mellém telepedett – nehogy már békén hagyjatok, köszi mindenki! Mire végre meggyőztem magam, hogy igenis az a jó ötlet, ha kinyitom a szemeimet – és nem az, hogy mentem visszaalszok -, észrevettem, hogy a társaság apraja-nagyja ott tolong a mi kis nappalinkban és híréhesen tekint rám. Végre a taszigáló ember kilétére is fény derült. Hát persze, hogy Ricsi volt az, akinek a kezében ott lapult a telefonom, méghozzá villogó kijelzővel és pont azt fontolgatta, hogy megnézi a legfrissebb sms-emet.

- Adok én neked turkálást! - vágtam hozzá a mellettem levő díszpárnát, ami róla lepattanva még valakit eltalált, de én éppen azzal voltam elfoglalva, hogy kicsempésszem a markából a készüléket. - Ti, most, kifelé! - intettem az ajtó irányába, mikor a kezemben volt a telefonom, és lazán kitessékeltem a társaságot az ajtón. Nem túl udvarias módszer, de a helyzet kívánta. - Amint megtudok valami újat, esküszöm szólok! - noszogattam őket.

Pár percen belül mindenki kislisszolt az ajtón, Ricsi elfoglalta a fürdőszobát, úgyhogy nyugodtan nyithattam meg a bejövőmet.

Tíz perce itt vagyok, de senki nem ér rá elmondani, hogy mi van. Olyan ez a hely, mint az őrültekháza. Kimet is a föld nyelte el... Ott minden rendben? A.

Gyorsan az órára pillantottam és meglepetten vettem észre, hogy már 9 óra is elmúlt. Mi tartott ilyen sokáig? Aztán gondolatban fejbe vágtam magam, hiszen az üzenet nem most érkezett, hanem 3 órával ezelőtt. Azonnal válaszoltam is neki.

A megmentőd vagyok, mehet a kis Gabi-szentély a szobád sarkába. Viccen kívül, Karen eléggé kiakadt, lehet, hogy veled is lesz egy menete még, de semmi komoly. A szájába rágtam, mi történt. A srácoknak mennyit mondjak? Somak jól van? G.

Azt hittem, hogy az út eléggé kifárasztotta ahhoz, hogy ilyenkor már szunyáljon, ezzel szemben néhány percen belül érkezett a reakció, ami akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra. 

Megtudtam, hogy Somak jobban van, de éjjelre bent tartják megfigyelésen, ezért Alex is a kórházban éjszakázik. Azóta Kim is megkerült, valami kivizsgálási időpontot egyeztetett éppen Alex érkezésekor. A fiatal bébicsőszt felelősségre volták, hiszen tudta, hogy a kisfiú allergiás a mogyoróra, és Alextől is elég rendes leteremtést kapott, nem terelik jogi útra az eseményeket, tekintve, hogy Somak rendbe jön. Persze attól még azonnali hatállyal elbocsátották.

Egészen éjfélig sms-ezgettünk, viszont a kérdésére, hogy milyen volt a sajtótájékoztató, egy határozott „fogalmam sincs”-csel válaszoltam. Én nem meséltem neki sokat, tekintve, hogy az egész napom unalmasan telt, így azt a részt hamar letudtuk. Mikor már éreztem, hogy menten elalszok elbúcsúztam tőle, és meghökkenve vettem tudomásul, hogy az esti jó hangulatomhoz, bizony Alex nagy mértékben hozzájárult.