20. Alex

Reggel a telefonom búgó hangjára ébredtem. Azt próbálta jelezni, hogy sms-em jött, de nem akartam tudomást venni a külvilágról. Ahhoz túl édes álmot láttam az azt megelőző órákban. Félálomban újravetítettem magamnak az álom képeit, és immár teljesen ébren toltam ki magam hasonfekvésből. Furcsa volt Alex-szet az álmaimban viszontlátni, de be kellett látnom, hogy a férfi egyre többször köszönt vissza a gondolataimban, az álmaimban... és a telefonom képernyőjén. Utóbbin természtesen csak a neve. 

Feladhatom?

Összeráncolt szemöldökkel meredtem a képernyőre. Tessék? Úgy gondoltam rövid üzenetre rövid válasz, de miután egyszerűen letudtam egy "NEM" szócskával, érdekelni kezdett mit nem bír, így az elsőt követte a második üzenet is: 

Mit?

Kim az agyamra megy. Mióta itt vagyok egyfolytában kérdésekkel bombáz

- jött a gyors válasz. Halkan felkuncogva írtam vissza;

Egy nap. Megéri, nem?:)

Az ujjaim gyorsan, rutinosan mozogtak a qwerti-billentyűzet jól ismert gombjain, alig telt pár másodpercbe egy-egy sms elküldése, és még hajdan normális, régifajta nyomógombokon tanultam meg a vakonírást, hamar átvezettem az agyam - és az ujjaim - erre a billentyűsorra, így ma már ez sem okozott nehézséget. 

Alex. 

Az utolsó sms elküldése után mély hallgatásba burkolózva ültem a kórház egyik műanyag székén, az orromat már átjárta a hipó, és a gyógyszerek szaga, a sok fehér és zöld színtől már úgy éreztem megbolondultam. (Később álmomban valami zöld izé követett.) 

Gabi és én nem is tudom miért gyilkoltuk egymást ennyire, de talán ez tartott össze minket, ettől volt élvezetes egymás társaságában lenni, még ha másoknak nem is. Nem sértődött meg, nem fakadt ki zokogva, egyszerűen visszavágott, ettől volt élvezetes, mert ha nem szakítják meg, ki tudja meddig megyünk el. Viszont vannak pillanatok amikor egyszerűen elfeledkezik erről, és inkább beszél. Csak úgy. 

A múltkor a teraszon meglepett az a határozottság. Eddig is tudtam, hogy nem kell őt félteni, megvédi magát, elég talpra esett csaj, de az ahogy ideküldött, megdöbbentő volt. Valami olyan sugárzott a tekintetéből, ami miatt eszem ágába sem jutott ellenkezni vele, inkább hálás voltam. 

Hirtelen közeledő léptek zaja ragadott ki a gondolataimból, majd egy apró, vékonyka, jól ismert kéz nyújtott elém egy kávét. 

-Koffeinmentes - mondta Kim. Ráemeltem a tekintetem, az ismerősen nőies vonásokon most csak fáradtságot és aggódást láttam, amit hamarosan mérhetetlen kíváncsiság váltott fel. - Mióta szoktál te rá az sms-ezésre? - vonta fel a szemöldökét. 

Csak megvontam a vállam. - Ki tudja. De ez legalább lefoglalt - vallottam be. Az egész délutános eszmecsere teljesen lekötött, így amikor támadt egy pár olyan pillanat, mikor nem lehettem Somak mellett, vagy az orvos nem magyarázott (na jó, előbbiből igen sok, míg utóbbiból elég kevés adódott), akkor sem kellett azon agyalnom, hogy lehet a gyerek. 

-Csak nem becsajoztál? - kuncogott fel erőltetetten, és mintha a "haverom" lenne a könyökével oldalba bökött. He? 

-Nem - ráztam meg a fejem apró mosollyal a szám szélén. Aztán felvontam az egyik szemöldököm, mert még mindig engem nézett. Ilyen érdekes lettem. - Miért? Azt ne mondd, hogy féltékeny vagy - hitetlenkedtem. Szemében valami furcsa fény csillant, miközben mosolyt erőltetett az arcára. 

-Dehogyis - kacagott fel kurtán. Hazudott. De nem szóltam. - Csak érdekel mi van veled. 

-Ahha - bólintottam. Egy szavát sem hittem el. 

Még ki tudja meddig kérdezett rá mindenre. Elég régóta külön éltünk ahhoz, hogy legyen mit kérdeznie, arra az esetre, ha a lapokból még nem tudott meg mindent. 

-Nem jössz haza? Mármint... Ne aludj ezeken a székeken - állt fel, körülbelül fél egy magasságában. A nővéreken kívül senki nem mozgott a folyosókon, ők is csak ritkán álltak fel. 

-Már kivettem egy motelszobát - blöfföltem. Rezignáltan bólintott, aztán gyors búcsú után ott hagyott. Nem sokkal később én is elindultam, és a nem messze lévő motelek egyikében letelepedtem az éjszakára. 

Reggel mikor Kimmel találkoztunk a kórházban, már rögtön az idióta kérdéseivel bombázott, így amikor akadt egy szabad pillanatom el is küldtem az első sms-t. 

Gabi.

De 

- állt a következő sms-ben. Erre már nem válaszoltam, csak elvégeztem a reggeli rutint, és kimentem Ricsihez. Épp kezdtünk elmerülni a szokásos reggeli beszélgetés közben, miközben készülődtünk a forgatásra, de közben megrezzent a telefonom. Csak a liftben néztem meg.

Tetkód van

- közölte. 

Asszem feltűnt 

- küldtem a gyors választ. 

Honnan tudod?

Képzeld, sétáltam az utcán és szembe jött velem egy újság. Majd kiszúrta a szemem. Tudod, mióta olyan arcokkal mászkálsz éjnek évadján mint én, az újságírók előszeretettel tesznek címoldalra, és minden érdekli őket. Nem nyugszanak. Robotok. Amíg nem tudnak mindent, addig nincs kész a feladatuk.

Egyébként ez nagyon fontos volt. Tényleg. Egy G betű. Hűűű... Bonyolult minta, nem? Meg se tudom rajzolni. Még ha akarom se. A másik meg ne érdekeljen, mert nem fogod látni

- küldtem vissza. 

Csak nem lázadtál, kicsilány?

Ez így ment egész nap. Ő az egyik kórházban a fia körül sertepertélt, én a sminkesek munkáját, az operatőrök és díszletesek ügyködését, David instrukcióit, és a fárasztóbbnál fárasztóbb beállításokat figyeltem. Néha nevettem, néha a pokolba kívántam, de lassan, nap végére kezdett hiányozni. Persze az istenért se vallottam volna be senkinek, talán még magamnak is nehezen, de hiányzott, hogy gúnyosan rám mosolyogjon, vagy csak hogy piszkáljuk egymást. Hiányzott Alex, na!

Meló után sokáig kint maradtunk a forgatás helyszínén, beszélgettünk, meg kajáltunk, aztán együtt mentünk vissza a szállóba. Lefekvés előtt elmentem zuhanyozni, valahogy elhúztam a dolgot, mert csak arra jöttem ki, hogy nyílt a szobaajtóm. Meglepetten néztem egy pillanatig farkasszemet Alex-szel, aztán vidáman üdvözöltem. 

-Szia! Hát te? - kérdeztem értetlenkedve. 

-Szia, öö... Gondoltam hozok neked... bonbont - vetett futó pillantást a dobozra, amit aztán tétován nyújtott felém. Zavartnak tűnt, ami új volt, eddig mindig férfiasan magabiztos volt. 

-Na szép... Adok egy jó tanácsot, és elzavarlak a fiadhoz, erre felhízlalsz, mi? - viccelődtem, miközben letettem a dobozt az asztalra. - Egyébként köszönöm - mosolyogtam rá. Az elmúlt két nap ellenére is beállt közénk a kínos csend, nem volt meg az a biztonságos személytelenség, mint az üzeneteknél. Ott álltam szemben azzal, akit két napja hiányoltam. Aki válófélben van, idegesítő, és néha kidobnám a tizedikről, de valamiért szerethető. És nem tudtam mit mondjak vagy tegyek, hát gondolkodás nélkül az első mondatot kimondtam. Na jó, a másodikat, az elsőért valószínűleg az egész hátralévő életemben hallgathattam volna az ócska vicceit. 

-Hogy van Somak? 

-Megvan. Még tiszta vörös, szerencsétlen gyerek, de megvan. Pár nap múlva elvileg már kutya baja se lesz, de még egy egész tubus ilyen kencét rá kell kenni... - sóhajtotta. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy a fia ilyen helyzetbe került, amit megértettem. Nekem se tetszett volna, sőt így se tetszett. Belegondolni, hogy egy ilyen kicsi gyerek kórházba kerüljön egy ostoba tini figyelmetlenségéből... A hideg kirázott. 

Csak arra eszméltem fel, hogy szorosan a karjaiba zárt, hálásan és végtelenül fáradtan bújt hozzám hosszú percekig. Nem mondott semmit, de ordított belőle minden. A hála, amiért elküldtem, és nem hagytam hogy magába roskadva hozzon egy rossz döntést, ott kint az erkélyen, amiért megértettem, és úgymond tartottam benne a lelket. Aggodalom a fia iránt, nem lehet könnyű ezek után idegen kezekre bízni a nem egészen két éves fiát. És fáradtság, nem akartam belegondolni mennyit aludhatott a két nap alatt, és azért az utazás és a stressz letudja szívni az embert. 

Nem tudom meddig állhattunk a szobám közepén, a karjai a derekam körül, az arca a nyakamba temetve, az én karjaim a nyaka körül, ujjaim a hajába túrva. Zavartan váltunk szét, és futó pillantásokon kívül nem nagyon néztünk egymás szemébe. 

-Köszönöm - mosolygott rám végül. - Hagylak aludni - adtunk gyors puszit egymásnak, aztán egy "jó éjt" felkiáltással otthagyott. Egyikünk sem gondolta ezt át. Nem szokásunk puszit adni egymásnak, messze állt ez tőlünk, de most valahogy adta magát, ösztönből jött. És kellemes volt.