37. Első menet

Sziasztok! 

Végre én teszem fel a részt! :)

Először is nagyon jó szórakozást hozzá.

Másodszor pedig, kérlek titeket, hogy szurkoljatok nekünk a vizsgákon. Én hétfőn, NS. pedig szerdán vizsgázik. Szorítsatok nekünk! :)

xoxo: Shyla

Az élet minden pillanatában, még a szenvedésben
 is van valami megmagyarázhatatlan gyönyör.

Próbáltunk nem sok ideig a reptéren időzni, mivel se a lelkes rajongók fogadtatása, se a késő délutáni órák nem kedveztek nekünk. A bőröndökkel indultunk taxit fogni, aztán Alex félszavakban megadta az uticélt. Szerencsére pont azt az egy taxist fogtuk ki, aki nem kérdezgetett, nem próbált beszélgetni velünk, csak végezte a dolgát: vezetett. Az utat csendben tettük meg, a hátsó ülésen szorosan összebújtunk. Fejemet Alex vállára hajtottam és elteltem az illatával. Már majdnem el is aludtam, legalábbis a szemhéjaim ösztönösen zárultak le, miközben egyre laposabbakat pislogtam, de hirtelen megérkeztünk. Már sötétedett, mikor Alex kifizette a taxist, aki pontosan a szálloda előtt tett ki minket. Most is kézen fogva közelítettük meg a bejáratot, hogy aztán a recepciónál egy időre lecövekeljünk. Kis fennforgás támadt körülöttünk, Alex néhány rajongója visítva lépett utánunk, de őket még idejében kitessékelték az épületből. Komolyan mondom, nem értem, hogy képes elviselni azt a mérhetetlenül sok sikongató tinilányt, aki percről percre csak róla ábrándozik, az élete minden egyes apró mozzanatát ismeri és szinte már megszállottan imádja őt. Nem vagyok túlzottan féltékeny típus, de most mégis megtalált az a bizonyos zöld szemű, és iszonyatos féltékenységi hullám borult rám, ahogy arra gondoltam, hogy más is az én Félistenemről álmodozik. Persze ez a kis hangulatváltozásom nem tartott tovább néhány másodpercnél, mivel ekkor Alex önfeledten magához húzott és a fülem tövébe csókolt, amitől szám önkéntelenül mosolyra húzódott, testem pedig bizseregni kezdett. Mintha mindenki számára nyilvánvalóvá akarta volna tenni, hogy én bizony csakis az övé vagyok, egyszóval másoknak Tabu. Logikusabb lenne, ha ezt én tettem volna a fogadóbizottságunk előtt, hiszen mégis csak Ő a sztár.
A kellemetlenségért a recepciós srác természetesen azonnal elnézést kért, biztosított róla, hogy még soha nem fordult elő náluk olyan, hogy zaklatták volna a vendégeiket. Mondjuk ebben azért nem voltam maradéktalanul biztos.
Egy aláírás után Alex kezébe kapta a frissen megkaparintott mágneskártyánkat és elkezdtünk masírozni egyenesen a 315-ös szoba felé. A liftben szerencsére csak mi ketten voltunk, így egy kicsit ő is leereszthetett. Nem kellett már a fáradhatatlan macsót játszania, előttem nem. Hiszen ő is csak ember. Egy híres, eszméletlen testű, temperamentumos, érzéki ember, akiért teljesen oda voltam.
A cuccainkat csak ledobtuk a szekrény elé, a szoba többi részét meg se néztük. Alex dögfáradtan dőlt az ágyba, valószínűleg nem csak a fáradtság, hanem a sokszoros stresszhatás is rájátszott a kimerültségére. Már félálomban volt, mikor még éppen sikerült rávennem arra, hogy a farmerét és az ingét dobja le magáról, mert baromira nem kényelmes abban aludni, majd mindketten elaludtunk.

Reggel rutinszerűen korábban keltem, de rögtön eszembe is jutott, hogy Alex nem szereti, ha nem vagyok mellette, mikor felébred, így csak megfordultam ölelésében és néztem a mellettem szunyókáló izomkolosszust. Nem jegyeztem meg pontosan, hogy mikor lesz a tárgyalás, így kénytelen voltam felkelteni őt, pedig nagyon nem volt ínyemre a dolog. Végre egyszer kipihenhette volna magát normálisan. Nem kell a forgatás menetéhez igazodni, nem kell máshoz igazodni, mégis kötelessége van. A tárgyalás gondolatára pedig görcsbe rándult a gyomrom. Akármilyen jó viszonyban váltak is el egymástól, egy ilyen helyzet mindenkiből kihozza a legrosszabb énjét.
- Ébredj! - kezdtem cirógatni felkarját, majd nyaka ívét a körmeim végével. Eddig elnyíló ajkait most összezárta és mosolygott. Hogy álmában vagy fent volt már, azt nem tudhatom, de olyan édes volt, mint egy kissrác. - Alex... - suttogtam érzékien és két ujjammal megmásztam vállcsúcsát, és végigsimítottam kulcscsontját. Szempillái meg-megrebbentek, ahogy az éles fény alákúszott, teljesen nem is tudta kinyitni a szemeit a világosság miatt. Azonnal emeltem sajátomat, hogy mintegy napellenző tegyem Alex arcához, meggátolva ezzel a nap jótékony sugarait a retinái kiégetésében. Megvártam, míg szemei teljesen hozzászoknak a megváltozott fényviszonyokhoz, aztán édes jóreggelt csókra invitáltam. Ajkai óvatosan játszottak az enyémekkel, nem volt ez más, mint egy kedveskedő vallomás.
Az isteni csók után Alex még közelebb húzott magához, kicsit fordult, hogy arcát a nyakamba temethesse és egy laza jó reggeltet mormolhasson bele, de én elhúzódtam tőle.
- Szúrsz, Édes.. - nevettem fel értetlenkedő arckifejezése láttán, és végigsimítottam borostás arcán.
- Eddig nem volt problémád azzal, ha szúrtalak - vigyorgott rám perverzül. Kapott is érte egy csúnya pillantást.
- Problémám eddig sem volt vele... Egyszerű megjegyzés volt - simogattam tovább arcát, miközben ő fölém kerekedett és vadul csókolni kezdett, én pedig hangosan belenevetve a csókba viszonoztam hevességét. De mindennek vége szakad egyszer, a szép pillanatoknak pedig általában túl hamar. Így volt ez most is. Alex hipergyorsasággal vetődött az ágy másik oldalára, hogy az éjjeliszekrényről felkapva a telefonját elszörnyülten vizsgálja a kijelzőt.
- Bassza meg! - káromkodta el magát. - Mindjárt kilenc van... - túrt idegesen a hajába. A bőröndje felé vette az irányt, csak felcsapta a tetejét és kivette belőle a legelőször kezébe akadó darabokat, majd már rajta is voltak. A telefonját időközben mellém dobta az ágyra. Én pedig automatikusan nyúltam érte. A kijelzőn 4 nem fogadott hívás villogott és egy üzenet. Nem állt szándékomban belefolyni a magánügyeibe, meg akartam hagyni neki a kellő személyes teret, de ha már Karen küldi az üzenetet, gondolom fontos.
Alex éppen a  fürdőből futott ki lóhalálában és az iratait vette magához, aztán a telefonja után kutatott.
- Nem láttad a telefonomat? - fordul meg már másodjára idegesen a szobában, mire meglátja, hogy a kezemben van. - Kössz. - nyúl érte, de én nem adom oda neki. - Ne csináld már.. Így is vagy fél órás késésben vagyok.. - szólt rám ingerülten. Szemeiben eddig soha nem látott dühöt láttam. - A rohadt életbe ne húzd már az időt ezzel... - túrt megint a hajába és szinte kitépte a kezemből a telefont.
Már majdnem kilépett az ajtón, mire végre megtaláltam a hangomat - ami a nagy meglepettségtől azonnal elhalt - és utána szóltam.
- A tárgyalás kettőkor kezdődik! - aztán feltápászkodtam és a fürdőszoba felé indultam. - De ha nekem nem hiszel nézd meg az üzeneteidet, vagy hívd fel Karent! - vágtam a képébe és becsaptam magam mögött a fürdőajtót. Az imént iránta érzett csodálatom most hatalmas megbántottságba csapott át. Nem tudtam hová tenni Alexnek ezt a szinte idegroncs énjét.
Szinte forró vizet folyattam magamra és jó fél óráig csak álltam a zuhany alatt. Csak álltam és gondolkoztam. Ha Alexből ezt hozza ki ez az egész válás dolog, akkor érdekes társaság lesz az elkövetkező pár napban. Végül megunva a zuhany alatt ácsorgást, elzártam a vizet, magamra terítettem egy vastag törölközőt és megmostam a fogamat. Csendesen indultam én is a bőröndöm felé és nem foglalkoztam az ágyon ücsörgő Alexszel, aki a telefonját a kezében forgatta.
- Ne haragudj, barom vagyok - nézett fel rám fájdalmas arccal.
- Igen, az vagy... De nem haragszom - válaszoltam hidegen. És igazat mondtam. Tényleg nem haragudtam rá már, talán csak az első pár percben. Nem haragudtam, mérhetetlenül csalódott voltam. Persze még a zuhany alatti indokok közül a fejemben motoszkált, hogy valószínűleg az idegesség és a stressz teszi ezt vele, de a hiúságom nekem ennél többet ért. Nem fogok a karjaiba omlani most azonnal. Gonosz lennék? Talán az is vagyok, de nem szeretem és nem is tűröm, ha valaki fennhangon beszél velem.
- Rendeltem kávét.. - folytatta - meg reggelit is.
- Rendben - pakoltam elő az aznapi ruháimat és bevonultam velük a fürdőbe. Eszem ágában nem volt előtte átöltözni, mert tudtam, hogyha hozzám érne, azonnal megtörne az ellenállásom.
Mire kiértem a fürdőből, már a szobában várt a reggeli, amit közösen fogyasztottunk el, néma csendben. Csak a villáink kopogását lehetett hallani a tányérokon.
- A rohadt életbe, mondj már valamit - nézett rám elkeseredetten Alex azokkal a hatalmas sötétbarna szemeivel, amiről tudom, hogy magával ragad. Ahogy tányérjára néztem, láttam, hogy csak összetúrta a palacsintáit, szinte nem is evett belőle. Aggodalom futott át rajtam, lehet hogy nem kellene ennyire ridegnek lennem hozzá?!
A villámra tűztem egy újabb falat agyon juharszirupozott falatot és felé nyújtottam.
- Ne idegeskedj... - csúsztam közelebb hozzá.
- Ne haragudj... - kapta be a felé nyújtott palacsintát.
- Nem haragszom! - bújtam hozzá, karja alatt átnyúlva öleltem magamhoz.
- Szeretlek! - dőlt hirtelen hátra az ágyon, én pedig dőltem vele együtt. Pillanatokon belül mellkasán feküdtem, de csak mosolyogni tudtam rajta.
- Szeretlek! - súgtam neki magyarul, mire értetlenül húzta össze a szemeit, így megismételtem neki angolul is, amit egy heves csókkal jutalmazott.
- Olyan elbűvölő vagy, mikor magyarul beszélsz... Az volt, ugye? - vigyorgott rám, végre a szemei is mosolyogtak.
- Elbűvölő?? - vihogtam. - Ki vagy te, és mit csináltál az én idegbeteg vadállatommal?
- Az az idegbeteg vadállat fülig szerelmes - kezdett heves bólogatásba, aztán maga alá fordított, amivel majdnem felborítottuk az ágy előtti étkezőkocsit.
- Ezt jó hallani, Édes! - túrtam hajába a tarkójánál, hogy közelebb húzhassam fejét, végül hívogató ajkaira tapadtam. A gyűrött hatású fehér ing hamar lekerült róla, éppolyan gyorsan, mint ahogy felvette majd egy órával ezelőtt. Persze mire kettőt pislogtam volna  Alex rólam is lehámozta a göncöket. Érzékszerveim már minden egyes mozdulatára kiéleződtek. Egy-egy simogatás és cirógatás után remegni kezdett a testem, hangom megbicsaklott, aztán már csak a hangos nyögéseimet visszhangzotta a szoba. Mohón csókoltuk egymást, kifulladásig. Nem volt elég. Alex csókjából soha sem elég... Vadul szívtam be alsó ajkát, melleimet mellkasának feszítettem, míg ő térdeivel lábaim közé furakodott.

Azt hinné az ember, hogy egy érzékien vad és kimerítő szeretkezés után, hulla fáradtak vagyunk, ennek ellenére Alex jobban fel van pörögve, mint bármikor máskor.
Délben kezdtünk neki újra az öltözködésnek. Alex visszavette a fehér ingét és a farmerét, én pedig egy világos ruhát választottam magamnak. A hajamat csak kiengedtem, alapozót nem tettem fel, csak egy kis púdert és szempillaspirált. Végül egymást kézen fogva mentünk el a bejáratig, ahol megint összefutottunk pár rajongóval, bár most nem a hisztis, visítozós fajtából, aminek mérhetetlenül örültem. Alex mosolyogva pózolt egy-egy kép erejéig, majd aláírogatta a felé nyújtott képeket és füzeteket, aztán elnézést kérve figyelme újra rám összpontosult, természetesen miután taxit fogott.
Majd félórányi autókázás után végre beértünk a városközpontba - a dugók pedig nem könnyítettek a helyzetünkön. Persze időben elindultunk, így az elkésés lehetősége fel sem merült egyikünkben sem, azért jobb szerettünk volna minél hamarabb odaérni a bíróságra.
A tegnapival ellentétben viszont most egy olyan taxist fogtunk ki, akinek be nem állt a szája. Sorolta a nevezetességeket, látnivalókat, az éttermeket, ahová érdemes betérni és a szórakozóhelyekről is tett némi említést - bár minket most talán ez izgatott a legkevésbé.
Szegény öreg nem vette a lapot, hogy egyikünk sem kíváncsi a süket szövegére, végül az mentett meg minket egy újabb sztoritól, hogy megpillantottuk a célt. A bíróság épülete hatalmas volt, talán túl nagy is. Alex fizetett és már igyekeztünk szabadulni a taxistól - akivel remélem még egyszer nem futunk össze.
Lépcső vezetett egészen a bejáratig, ahol egy aktatáskás öltönyös férfi várt ránk.
- Hello Matt! - köszönt előre Alex.
- Sziasztok! - üdvözölt minket Matt, majd a kezem után nyúlt és bemutatkoztunk egymásnak.
- A papírok rendben vannak? - kérdezte Alex, mikor már az épület folyosóján haladtunk az egyik tárgyaló felé.
- Természetesen, minden nálam van. Viszont attól tartok, hogy ide Gabriella nem jöhet be.. - nézett rám elnézést kérően.
- Semmi gond. A kelleténél jobban nem szeretnék belefolyni a dologba - mosolyogtam rá, aztán egy gyors csók után Alex mögött becsukódott az ajtó.
Kezdetben csak ácsorogtam egy helyben, majd járkálni kezdtem fel-alá. Leültem a kis büfé részhez is egy kávé hosszáig, aztán újra az ajtó előtt kezdtem szobrozni. Nem hallottam bentről semmit. Csendes egy tárgyalás. Az emberek csak jöttek és mentek. Mind magasztosan és elegánsan, a nők kosztümben és magassarkúban, a férfiak öltönyben. Talán csak mi lógtunk ki a tömegből... Abszolút nem érdekelt, hogy hivatalos helyre megyünk, simán felvettem egy könnyed nyári ruhát lapostalpúval. Készültem a hosszú várakozásra.
Azonban nem is volt az olyan hosszú, mint amilyennek éreztem. Talán csak a tudatlanság miatt vesztettem el az időérzékemet.
Az ajtó előtt ácsorogtam még mindig, mikor az kivágódott és Alex dühösen kiviharzott rajta. Nem igazán tűnt beszámíthatónak, valami nem az ő elképzelései szerint alakult...
- Alex! - siettem utána, hogy megállítsam, mielőtt még hülyeséget csinál. Ilyen állapotban kocsi közelébe nem mehet, még a végén elüttetné magát, miközben taxit int le. Sikerült elkapnom a karját, így végülis megállásra késztetni őt. Aggódva mustráltam végig a szeretett férfi félőrült tekintetét. Nem tudtam, mit kellene mondanom, vagy tennem. Ma már másodszor borult ki. Ha eddig úgy éreztem, hogy LA majd nyugalmat és békességet hoz, akkor most rádöbbentem arra, mekkorát tévedtem.
- Hé, héé! - fordítottam arcát magam felé, miközben tenyereimet nyugtatólag arcára helyeztem és hüvelykujjaimmal simogattam őt. - Elmondod? - néztem a szemébe.
- Ez már nem Ő... Már nem Kim. - nézett rám kétségbeesetten. - Meg akarja vonni a láthatási jogot is. Érted? Azt akarja, hogy ne láthassam a fiamat! Az Én fiamat!
- Milyen alapon? - ráztam meg a fejemet. - Ez így képtelenség...
- Az az indoka, hogy színész vagyok. Nincs állandó bevételi forrásom. Persze az senkit nem érdekel, hogy a számlámon mennyi van... Hogy a fiamnak sosem kellene nélkülöznie semmit, ha velem lehetne... - ömlöttek belőle a szavak.
Kim mosolyogva sétált el mellettünk. Alex megmerevedett az ölelésemben. Momentán éppen csak egy nagyon kicsit hiányzott ahhoz, hogy megforduljak és a fejébe verjem annak a ribancnak, hogy nem veheti el Alextől a fiát. Ezt egyszerűen nem teheti meg.
- Ezt nem fogja elérni, hidd el. Matt nem fogja neki engedni.. - próbáltam nyugtatni. - Mikor lesz a következő tárgyalás? - sóhajtottam nagyot. Nyilván még néhány alkalom szükséges lesz ahhoz, hogy véglegesen megállapodjanak mindenben.
- Csak holnap után.. - hunyta le a szemét Alex fáradtan.
- Álmos vagy? - leheltem lágy csókot ajkaira. - Menjünk vissza a szállodába. Stresszes napod volt, nem akarom, hogy bajod legyen - kulcsoltam össze az ujjainkat és indultam, hogy én intsek taxit.
- Meg sem érdemellek... - ölelt át hátulról Alex. Az én Alexem. Nem hiszem, hogy a szavaim ennyire megnyugtatták volna, most mégis újra szerelmesen, minden gondját elfeledve szorított magához.


Egy kis kommenttel megdobhatnátok minket, az utóbbi időben megcsappant a számuk... :ss