41. Család

Sziasztok! 
A helyzet az, hogy ezt a részt Shyla írta, de mivel ő most nem jut géphez, telóról pedig nem tudja feltenni, én teszem közzé. De abszolút az ő keze munkája, szóval a kommentekben is őt tessék dícsérni!;)

Puszi NS

Az újonnan megismert kisember hatalmas barna szemeivel nézett rám csodálkozva. Nem kérdés kitől örökölte a szempárt. Tiszta Alex volt. Ahogy Alex elém lépett vele, szegénykém megilletődött, nem hatotta meg a hatalmas mosolyom, ami szinte berepesztette az arcomat. Somak szája lefelé görbült, én pedig ijedten néztem Alexre, aki csak röhögött rajtam, és hagyta, hogy a fia a vállába rejtse az arcát, miközben hangosan hüppögött.

- Na ennyit arról, hogy szeretnek a gyerekek... - nevettem fel erőtlenül.

- Hidd el, nap végére le se lehet majd vakarni rólad, csak.. Nagyon anyás... - adott szeretetteljes csókot a feje búbjára.

- Ha te mondod - hagytam annyiban a dolgot, bár egyáltalán nem esett jól, hogy a kiskrapek ennyire elutasító. Állítólag már beszél is, ennek ellenére egész délelőtt nem hallatta a hangját.

A délelőtt nagy részében csak sétálgattunk a boltsorokon, ide-oda be is néztünk, természetesen a nagy része a meglátogatott üzeleteknek játékbolt volt, Somak miatt, de egyikünk sem bánta. Nem vagyok perfekt a mostani mesefilmekből, se időm, se energiám nincs animációs filmeket nézni, ezzel szemben a kissrác, szinte minden figurának tudta a nevét, megmutatta őket Alexnek, majd nagy nehezen nekem is, de még mindig félve nézett rám. Anyám... Rám van írva, hogy gyerekeket eszek?! Mire a harmadik kocsit hozta oda megmutatni, már minden zavartság eltűnt a levegőből, Alex megnyugodva fújta ki a levegőt, mikor Somak a kezem után nyúlva húzott ki az üzletből. Pontosabban mutatta, hogy merre menjünk. Alex már mondta nekem, hogy Somak nem nagyon szereti, ha cipelik a popsiját, én mégis tettem egy próbát és karjaimba vettem. Láss csodát, nem kezdett el ficánkolni a kezemben, sőt, egyik kezét azonnal mellemre tette, mire Alexnek elkerekedtek a szemei.

- Hé, kisöreg, tapizni csak apunak szabad.. - lépett mögém és hátulról ölelt át mindkettőnket. - Ezt még Kimmel szokta meg, mikor kisbaba volt - súgta a fülembe magyarázatként.

Egy közeli étterembe ültünk be ebédelni, ahol Somaknak következetesen sültkrumplit rendeltem, amíg Alex elszaladt mosdóba. Az nem mogyorószármazékos, így nem lehet rá allergiás. Legalábbis nagyon reméltem. Alex meg is lepődött, mikor néhány percen belül már hozták is a rendeléseinket, aztán szerelmes csókot váltottunk. Meggyőződésem beigazolódott, Somak rettenetesen jól evett, szinte magába tömte a csíkokat, már-már azért aggódtam, megrágja-e rendesen a falatokat, de csak vigyorgott és néha hangosan felkacagott azon az imádnivaló hangján. Az önfeledt percek mindket is mosolygásra késztettek, és amint befejeztem az ebédet Somakhez fordultam.

- Na Nagyfiú, mit szólnál egy kis sütihez? - kacsintottam rá és már nyújtózkodott is, hogy könnyebben fel tudjam venni. - Maradj csak.. - szóltam Alexnek, aki még mindig a saját adagját ette, de most mégis felállni készült. 

Nem ültünk messze a hűtőpulttól, éppen annyira szakadtunk csak el a frekventált helyektől, ahogy a kissrác ne érezze magát állatkertben a folytonos jövés-menés közepette.

Mire a pulthoz értünk, már azt is tudtam, hogy a kedvenc sütije az áfonyalekváros palacsinta, sőt, azt is megsúgta, hogy Alex odavan csokitortáért, de ezt az istenért se vallaná be senkinek. Tehát nem volt nehéz rendelni, így, hogy már kész tervekkel értünk oda. Somak győzedelmes mosollyal szaladt vissza és huppant le az apja mellé, aki már maga is roppant mód várta a desszertet.

- Te kis áruló.. - néhett szigorúan Somakra, mikor meglátta a nagy szelet csokitortát, amit elé tettem, aztán csikizni kezdte a pociját. Az egész étteremben visszhangzott a boldog kacagás, szinte az összes vendégnek fülig ért a szája. Na nem csoda.. Két ilyen férfi mellett nem lehet nem mosolyogni.

- Alex, hé.. Most evett.. - dorgáltam meg nevetve és karjára simítottam a tenyeremet, mire nagy nehezen abbahagyta a csöppség kínzását és asütijére koncentrált, amíg én visszamentem a sajátomért. 

- Nagyon aranyos kisfia van - mosolygott rám az idős pultos néni, akinek ősz hajszálai között szinte már nem is látszottak a sötét árnyalatok. 

- Köszönöm, de.. - kezdtem volna magyarázkodni, aztán rájöttem, hogy biztos nem abba a korosztályba tartozik, aki tudja, mi is az a Twilight, esetleg ismeri is Alexet, így annyiban hagytam a dolgot. Bár kétségtelenül jól esett, hogy úgy néztünk ki, mintha az igazi anyja lennék. - Köszönöm.

Mire andalogva visszaértem a helyemre, Somak már be is gyűrte az egyik palacsintát, az arca pedig ragadós és csupa lekváros volt. Alex is megette már a tortát - hihetetlen, milyen gyorsan belapátolta -, így most az ölébe vont és ő kezdett etetni a gyümölcstortámmal.

- Azt hiszem apa összekever minket - súgtam oda Somaknak, mire kaptam is egy rosszalló pillantást szerelmemtől, de én még mindig csak vigyorogni tudtam, ahogy mostmár a fia is. Egyszerre fejeztük be a desszertet Somakkal, aztán ahogy végignéztem rajta, megállapítottam, hogy dukálna egy alapos kéz és arcmosás, mielőtt tovább indulunk.

Aranyosan, feltartott kézzel vonult előttem a kissrác, egyenesen a férfi mosdó felé, ahonnan azonnal átirányítottam a női részlegbe, ami nem nagyon tetszett neki.

- Oda csak anya.. - mondta, miközben cuppogott.

- Oda meg csak apa - vigyorogtam rá és kinyitottam előtte az ajtót. Persze furcsa volt neki, hogy a helyiség csupa nőneművel volt tele, mégis vigyorogva szappanozta a kezét, aztán hagyta, hogy az arcát is megtisztítsam a ragacsos masszától. - Így ni... Most már mondhatod apának, hogy voltál a lánymosdóban.. - fogtam kézen és Alexet is felkarolva a kijáratnál - miután fizetett ott várt minket -, indultunk egy közeli parkba. 

Somak nem állt meg egy percre sem, a érkezésünk után. Míg Alexszel mi a fűbe telepedtünk, ő körülöttünk futkodósott még jó darabig. Aztán mintha elvágták volna, megállt, leült mellém és a fejét az oldalamnak támasztva apránként elnyomta az álom. Nem akartam, hogy kényelmetlen legyen neki, így óvatosan felemeltem a helyéről és az ölembe fektettem. Alex elbűvölten nézte végig a jelenetet, aztán csak vigyorgott ránk, de nem szólalt meg.

- A fiad egy örökmozgó - fordultam felé, miközben ügyeltem, hogy fia nehogy felébredjen a beszélgetésünkre.

- Mondtam, hogy le sem fog szállni rólad - nézett rám azzal a "nemmegmondtam??" arckifejezéssel.

- Még a végén lecseréllek - nyújtottam rá nyelvet játékosan. Nem akartam komoly lenni most egy cseppet sem, elvégre ma Somak-nap van, ami egyenlő a játékkal és a hülyéskedéssel, mégis muszáj volt elmondanom Alexnek az étteremben történteket. - Azt hitték, hogy a fiam... - néztem le Somakra, közben végigsimítottam a haján.

- Kicsoda? - kérdezte.

- Az idős néni az étteremben.. valószínűleg az összes vendég is az étteremben és még kitudja, hány ember... 

- És ez zavar? - szegezte nekem a következő kérdését Alex.

- Egy cseppet sem - döntöttem vállának a fejemet, és meghitt csendbe burkolóztunk.

Somak csak egy óra elteltével ébredt fel, nagyokat pislogott és az innivalóját követelte Alextől, aki maga is hanyattfekve aludt a fűben. Próbáltam rávenni, hogy édesapjának is hagyjon némi nyugodt percet, de nem hallgatott rám. Könyörgöm.. Alex fia lenne, ha azt tenné, amit mondok?! Ezt is Alextől örökölte. 

Végül Alex is felébredt, és ő is olyan durcás volt, mint Somak az elején.

- Elszoktam már én ettől a mászkálástól, Kisöreg. - ölelte magához a fiát, aztán nagyot ásított. Különben sem aludtunk valami sokat, elhiszem, hogy fáradt...

Újra kezdődött a körözés, Somak feltöltődött, én viszont kezdtem fáradni, nem könnyű meló egy szupermozgékony gyerekre vigyázni.

- Vauuu - futott oda egy nála legalább kétszerakkora kutyához, bennem pedig meghűlt a vér is. Sietve pattantam fel a földről és azonnal utánarohantam.

- Somak, állj meg.. - kértem tőle, de addigra már a kutya előtt állt, az meg csoholva nyalta végig a képét. Nyála a kissrác pólójára csorgott, aztán lazán elterült a fűben. 

Nem sokkal ezután ért oda a gazdája is hozzánk, aki sűrű elnézéskérések közepedte próbálta levakarni a nyáladzó kutyát a kacagó kisfiúról, ami csak nehezen sikerült. A végén már én is nevettem a jeleneten, aztán visszatessékeltem Somaket Alexhez, hogy a táskából cserepólót halászhassak elő neki.

A délután nagy részét a parkban töltöttük. Egy darabig én szaladgáltam Somak után, később Alex leváltott, hogy én is szusszanhassak egyet. Naphosszat el tudtam volna nézni őket, ahogy épp repülőznek, Alex dobálja őt vagy éppen közösen merülnek egy kis lóherecsoportosulásba - épp mint most. Kicsinek én is sokat bújtam a földet a négyszirmú szerencsekovácsért, de valahogy sose akadtam nyomra. Az öcsém bezzeg szinte marékszámra szedte a négylevelűeket.

Alexéknek is sokáig tartott ugyan, végül Somak diadalittas arccal futott felém, hogy megmutassa legújabb szerzeményét. Igen ám, de ez az állítólag négyszirmú növényke két száron futott. 

- Alex. Nem szép dolog csalni tanítani a fiadat! - szóltam oda neki vigyorogva, de még mindig a fűben feküdtem és nem is nagyon akartam felkelni. 

- Nem csalni tanítom, csak azt mutattam neki, hogy lehet Téged levenni a lábadról - kacarászott, ahogy felénk indult. Szemeimmel végigkövettem mozgását, testének minden egyes mozdulatát, egészen addig, amíg oda nem ért hozzánk. Ott már nem volt időm bámészkodni, mert egyik lábával átlépett felettem, aztán csípőm két oldalán, két térdére ereszkedve zárta csapdába testemet. Nem akartam, de valószínűleg nem is tudtam volna szabadulni onnan. Ajkaim fölé hajolva nézett mélyen a szemembe, mintha a vesémig látna. Ajkai iszonytató lassúsággal közeledtek felém, mintha csak az első csókunkra készülnénk, pedig valljuk be elég sok elcsattant már közöttünk.

- Látod Kisöreg, így kell elvenni az eszét - szólalt meg mikor ajkainkat már csak néhány centiméter választotta el. Somak látszólag remekül szórakozott rajtunk.

- Na megállj Alex Meraz... - sziszegtem ajkaira és elfordítottam a fejemet, hogy ne tudjon megcsókolni.

A párharcunk végül patthelyzetbe torkollt, és az égbolt szürkése emlékeztetett minket arra, hogy vissza kell vinnünk Somaket. A kissrác ismét a karjaim között élvezte az utat egészen a házukig, míg Alex készségesen hozta a táskát egyik kezét pedig vagy fenekemen vagy derekamon nyugtatta. Boldog csalásnak nézhettünk ki a szemlélődőknek és abban a pillanatban abszolút nem bántam volna, ha tényleg úgy is lenne.